Az előző bejegyzésben (a cikksorozat 1. részében) abból indultam ki, hogy a súlyosan elhanyagoló környezet, melyben a cseperedő gyermek nem kapja meg többek között a megfelelő nyelvi odafordulást, milyen káros következményekkel jár a nyelvi fejlődésére, és ezen keresztül kognitív képességeire nézve. A legkorábbi életévek (0-1, 1-3 éves kor) nyelvi tapasztalatszerzéséről volt szó. Említettem, hogy bár szélsőséges példát hozok, ezek az információk fontos alapot képeznek majd a további gondolataimhoz.

Nos, tegyük fel, hogy mi rendes emberek vagyunk, nem zárjuk kutyaketrecbe az 1 éves gyermekünket, és nem is ingerszegény és elhanyagoló (netán bántalmazó) nevelésben részesülő árvaházi, gyermekotthoni kisgyermekek fejlődéséről beszélünk. Maradjunk azonban még a legelső életéveknél és a legközvetlenebb felnőtt környezetnél, amely a cseperedő gyermeket körülveszi.

John Spencer, a University of East Anglia Pszichológiai Intézetének professzora munkatársaival az agy nyelvi központjainak fejlődését vizsgálja, méghozzá a fejlődés korai szakaszaiban. Nyelvi központok alatt értjük azokat az agyterületeket, amelyek a beszélt és az írott nyelv elsajátításáért és használatáért lesznek felelősek: a beszédprodukcióért, a megértésért, az írás és olvasás elsajátításának képességéért. Ez egy komoly, soktényezős kutatás, melyben pontos adatokat rögzítenek a gyermekeket körülvevő nyelvi környezetről (konkrétan napokon át mindent felvesznek, ami elhangzik a gyermekek körül, majd ezeket a többórányi hanganyagokat nyelvészetileg elemzik). A kutatás kezdetén a kicsik agyáról MRI-felvételeket készítenek. Több hónappal később aztán újabb agyi képalkotó vizsgálattal vetik össze a kiinduló állapotot. Az eddigi, csaknem kétszáz gyermek bevonásával elvégzett kutatás eredményei azt mutatják, hogy azoknál a gyermekeknél, akik társaiknál több értelmes szót hallottak naponta, a nyelvi központok lényegesen jobban megnövekedtek az agyban. Ami igazán újdonságnak és meglepőnek számít, az az, hogy ezek a hatások már a 6 hónapos csecsemőknél érzékelhetőek! (A korábbi hasonló kutatások ugyanis 4-6 éveseknél mutatták ki ezeket az összefüggéseket.) (További részletek erről a kutatásról itt olvashatóak: https://www.independent.co.uk/news/science/john-spencer-university-of-east-anglia-b2338767.html)

A gyerekekkel való beszélgetés tehát már az első hónapoktól kezdve igen fontos, hiszen ma már bizonyított, hogy a beszédhallás, a beszéd puszta hallgatása is formálja az agyat.

Az emberi agy az első 2 életévben rendkívül gyorsan fejlődik, s térfogata optimális esetben a 2. életév végére eléri a felnőtt agy térfogatának kb. 80-85%-át. Ehhez azonban a gyerekeknek megfelelő környezeti ingerekre van szükségük (ellenkező esetben nemhogy nem fejlődik, de el is sorvad az agy – amint ezt már Darwin is alátámasztotta nyulakkal végzett kísérleteivel, illetve ahogyan erről a cikksorozat 1. részében már írtam). A fent említett brit kutatási eredmények után most egy amerikai esetet, majd magyar nyelvi vonatkozásokat hozok példának.

Tina egy 7 éves kislány. Édesanyja egyedül neveli két másik testvérével. Mélyszegénységben élnek. Tina anyukája rengeteget dolgozik, hogy apró lakásukat és önmagukat fenn tudja tartani. A gyerekek rengeteget vannak egyedül. Nem jut idő anyával közös játékra, közös beszélgetésekre. Jobb híján a TV előtt ülnek. Tina 7 éves korában kerül gyermekpszichiáterhez: súlyos beszédfejlődési elmaradása és figyelemzavara van. Tina otthon nem kapott szóbeli tanítást és mintát sem, pedig ebből a kettőből tanulunk meg viselkedni – „beszédviselkedni” is. A legnagyobb gond, hogy Tina iszonyú halkan beszél, sokszor még az édesanyja sem hallja, nemhogy a tanító néni, így természetesen kijavítani sem tudják.

Tinának azonban szerencséje volt. A pszichiátriai kezelésnek köszönhetően lassan megtanult hangosabban beszélni, így a társai is többet szóltak hozzá, minek következtében megkapta azokat a visszajelzéseket, amelyekre szüksége volt, s így behozta beszédfejlődési lemaradását.

Hazánkban Réger Zita kutatásaiból tudjuk, hogy a család szocioökonómiai státusza (társadalmi-gazdasági helyzete) elég erősen meghatározza, hogy milyen nyelvi szocializációs mintával indul útnak a gyermek. A középosztálybeli anyák többet beszélnek gyermekeikkel, mint az alsó osztályokba tartozók, így az ő gyermekeik nyelvi fejlődése gyorsabb, szókincsük is nagyobb. Az értelmiségi anyák hosszabb mondatokat, bonyolultabb nyelvtani szerkezeteket használnak, kevesebb felszólító módot és kevesebb önismétlést – az ő gyermekeik 1-3 éves korukban egyértelműen több értelmes közlést produkálnak. Aki ugyanis összetett szerkezeteket hall, az összetett szerkezeteket fog használni is! Ezt hívjuk a nyelvészetben kidolgozott nyelvi kódnak – szemben a korlátozott nyelvi kóddal, amely kevésbé választékos, kevésbé kidolgozott szerkezeteket használó nyelvváltozatot jelent. Lőrik József kutatásai arra is rámutattak, hogy a nevelőotthonokban lakó gyermekekkel főleg felszólításokat használó, rövidre záró kommunikációs stílusban beszélnek, s ezek a gyerekek szűkebb szókinccsel rendelkeznek, valamint egyszerűbb és rövidebb mondatszerkezeteket használnak.

Összegezve a fentieket: igen fontos tehát, hogy a lehető legkorábbi életkortól kezdve sokat beszéljünk a gyermekekhez, méghozzá minél változatosabb, minél kidolgozottabb a nyelvhasználatunk, annál többet tehetünk azért, hogy cseperedő kis agyának nyelvhasználatért felelős régiói az agy fejlődésének igen érzékeny periódusában (az első 2-3 életévben) a lehető legoptimálisabban fejlődjenek.

Ezzel a címmel egy több részből álló cikksorozatot szeretnék indítani, amelynek közös témája az lesz, hogy hogyan tudják a környezeti tényezők (beleértve a gyermeket körülvevő embereket, helyeket, tárgyakat stb.) befolyásolni a nyelvi készségek (beszéd, olvasás, írás) fejlődését. Azaz: mi az, amit már jó korán vagy akár a későbbiekben mi magunk is megtehetünk azért, hogy az általunk nevelt, vagy a környezetünkben nevelkedő gyermek nyelvi fejlődése egészséges ütemben és mederben menjen végbe, s a sikeres beszédtanulás után ne legyenek gondjai az írott nyelvi készségek elsajátításával sem. De azok is sokat meríthetnek az itt leírt gondolatokból, akiknek már valamilyen nyelvi korláttal küzd a gyermekük, hisz változtatni mindig lehet, sőt, bizonyos tekintetben szerencsére sohasem késő.

A kép forrása: Art Of Living Co (Pinterest)

Egy tanulságos történettel szeretném kezdeni, ami bár nagyon szélsőséges (és kérem is, hogy ez senkit ne rettentsen el most hirtelen, mondván, hogy na, az ilyesmihez aztán nekünk semmi közünk…), viszont egy olyan kiindulópont, amelyből rengeteg hasznos kérdést végig lehet majd vizsgálnunk. A történet Bruce D. Perry, amerikai gyermekpszichiátertől származik, az 1990-es évek közepéről (tehát megtörtént eset).

Adott egy 6 éves kisfiú egy kórház intenzív osztályán. Az intenzívre vitték, mert nincs más alkalmas részleg az intézményben, ahol elhelyezhetnék. Egy ketrecet tákoltak számára a rácsos kiságyból úgy, hogy a tetejét ledeszkázták – még véletlenül se tudjon kijönni onnan. A gyermek ugyanis nem beszél, nem érti a hozzá intézett emberi közléseket, csak artikulátlan kiáltásai, nyöszörgései vannak, illetve vicsorog és támad, mint a kutya. Az ételt eldobálja, a székletét szétkeni. Nem engedi, hogy hozzáérjenek. Hogyan került hát ide? A kisfiú egy 15 éves leányanya gyermekeként született. Az édesanyja hamar lemondott róla, így a nagymamája vette pártfogása alá. Ám a nagymama nagyon beteg volt, és néhány hónap múlva meghalt. Ennek a nagymamának volt egy élettársa, aki kutyatenyésztőként dolgozott. Rendes, jóravaló ember, csakhogy értelmileg enyhén retardált. Sohasem volt saját gyermeke, s most nyakába szakadt egy 11 hónapos kisfiú, akivel fogalma sem volt, mit kezdjen. Értesítette ugyan a gyermekvédelmi hivatalt, hogy nevelőszülőket keressenek számára, ám a hivatal úgy találta, a kisfiú körülményei így is rendezettek, nem sietett hát a megoldással (mondhatni, az ügyet félretolták). A kutyatenyésztő férfi jobb híján a nap legnagyobb részében a kisfiút is egy kutyaketrecbe zárta, kapott enni, inni, de más gondoskodást alig. Nem beszéltek hozzá, nem mondókáztak vele, nem hívogatta senki, hogy szaladjon oda… Sem a mozgása, sem a beszéde nem fejlődött. Az idő legnagyobb részét a gyermek kutyák társaságában töltötte, ők voltak mindenféle szocializációs mintái. Ezek után teljesen érthető, hogy nagyjából úgy tudott csak viselkedni, mint a kutyák. Időnként el-elvitte ugyan nevelőapja egy-egy orvosi vizsgálatra, ahol már 2 évesen megállapították ismeretlen eredetű agykárosodását: az agya zsugorodott ahelyett, hogy fejlődött volna. Az egészben az a legtragikusabb, hogy a vizsgálatok során senki sem érdeklődött a kisfiú szociális körülményeiről. Elkönyvelték az agykérgi sorvadást, ill. az agykamrák tágulatát, s úgy vélték, fogyatékossága valamilyen genetikai oknak, vagy a születés környéki sérülésnek tudható be. Senki sem foglalkozott azzal, hogy a kisgyermekkori környezet önmagában is képes ilyen óriási szervi elváltozásokat okozni! A gyermekpszichiáternek hála ez a kisfiú végül megkapta a számára szükséges fejlesztéseket, megtanult járni és beszélni is, 8 évesen iskolába ment, és egy saját kézzel írt levelet küldött valamikori doktorának, ezzel az üzenettel: "Köszönöm, Perry doktor." (Bruce D. Perry – Maya Szalavitz 2015. A ketrecbe zárt fiú. Budapest: Park Könyvkiadó.)

Akik hozzám hasonlóan tanultak pedagógiát vagy fejlődéspszichológiát, bizonyára ismerős számukra a hospitalizmus fogalma, ill. jelensége. Spitz vizsgálatainak és a fogalom kialakulásának lényegét most – a bizonyára szintén többünknek ismerős – Mérei–Binét-féle Gyermeklélektan c. tankönyv alapján magyarázom el. Nos, a II. világháború után sok gyermek maradt árván, és számukra világszerte nevelőotthonokat létesítettek. Sok csecsemőkorú gyermek is akadt közöttük. A szakképzett gondozói gárda ellenére ezek a gyerekek nem fejlődtek kielégítően. A saját családjukban nevelkedő gyermekek, még ha rosszabb körülmények között is, de jobban fejlődtek, főként beszédkészségükben és értelmi teljesítményükben. Később R. Spitz végezte el azokat a híres vizsgálatokat, amelyek alapján megállapítást nyert, hogy az anya nélkül felnövő gyerekek fejlődésükben elakadnak, súlyosan visszaesnek – ezt a jelenséget nevezte el hospitalizmusnak. Újabban azt is megfigyelték, hogy az anyától történő hosszabb kórházi tartózkodás miatti elszakadás is eredményezhet hasonló tüneteket: a gyerekek érdeklődése beszűkül, kapcsolataik elsivárosodnak (pl. elutasítják a kapcsolatot), arcuk kifejezéstelenné válik, már nem is sírnak, közönyösek, letargikusak lesznek, beszédfejlődésük elakad. Ha az elválást követően kb. 3-5 hónapon belül visszakerülhetnek az édesanyjukhoz (vagy legalább – és ez is nagyon fontos! – egy olyan személyhez, akihez tudnak kötődni, ragaszkodni), ezek a tünetek elmúlhatnak, ám ha ez az "anyátlanság" fél évig is eltart, már maradandó nyomot hagy a gyerekeken. 21 menhelyi bölcsődében hagyott csecsemőből, akiket 3 hónap után hagyott el az édesanyjuk, 4 éves korára egyetlenegy beszélt életkorának megfelelően, 6 gyerek egyáltalán nem beszélt, 13 pedig 2-5 szót használt – pedig: fizikai gondozási körülményeik megfelelő személyzettel biztosítva kifogástalanok voltak! Az utánkövetéses vizsgálatok azt mutatták, hogy ha egy gyermekkel élete első időszakában keveset foglalkoznak, nincs állandó személyes kapcsolata egy felnőttel, akinek megkaphatja bátorító mosolyát, biztató visszajelzéseit, lényegében támogatását arra, hogy megszólaljon, akkor fejlődésének nem lesz meg az érzelmi mozgatórugója. Az első életévben elszenvedett hospitalizmus tünetei még 10-14 éves életkorban is megmutatkoznak, és az elmaradás leginkább a nyelvi készségekben érhető tetten.

A későbbiekben majd életkori bontásban fogok írni a gyermekek nyelvi fejlődésére gyakorolt környezeti tényezők szerepéről (pro és kontra), így vissza fogunk még kanyarodni az újszülött és csecsemőkorhoz is. A mostani bevezető, gondolatébresztő írásomat viszont a következőkkel zárom:

Mindannyiunknak vannak ún. tüköridegsejtjei (más néven ezek a tükörneuronok). Ezek úgy működnek, hogy gyakorlatilag lemásolják annak az embernek az idegsejti működését, akivel éppen interakciót folytatunk. Amikor valaki rámosolyog egy babára, gügyög neki, ölbe veszi, megsimogatja, akkor a baba agyában pontosan azok az idegsejtek lesznek aktívak, amelyeket a vele kapcsolatba kerülő személy is használ (hogy mosolyogjon, gügyögjön stb.). A kicsi agyát ezek a másik ember felől érkező ingerek fogják alakítani! Az agy hallási áramköreinek hallási élményre van szükségük ahhoz, hogy felépítsék magukat. Hallási ingerek nélkül az idegsejtek nem hozzák létre a kulcsfontosságú kapcsolatokat. Ha a gyermek élete első néhány évében nem hall emberi beszédet, lehet, hogy soha nem lesz normális a beszéde és a beszédértése. Mindezek kizárólag csak az élő, eleven, személyes emberi kapcsolatokon keresztül megvalósuló interakciókra érvényesek, amelyeket gépek (úgy, mint televízió, rádió, számítógép, okoseszközök) nem tudnak helyettesíteni, csak egy torz pótlékot kínálnak, amelyek hatása sajnos igen félrevezető – de erről majd később… Tartsatok velem, ha szeretnétek tudni, hogyan segíthetünk, vagy esetleg mivel árthatunk egymásnak – annak érdekében, hogy segítsünk, és lehetőleg ne ártsunk �.

Az óvodás korú gyermekek alkotó módon vesznek részt anyanyelvük rendszerének felállításában. Megfigyelhető, hogy rendhagyó ragozású főneveket szabályosan ragoznak (pl. lovat helyett azt mondják, hogy lók), tárgyesetnek vélik a szótövet (kérek sajt). Ugyanakkor az egyetemes nyelvtani szabályok ellen nem vétenek: nem mondanak olyasmit, hogy házni, olvashoz… Mindezek a tények bizonyítják, hogy a nyelvtani kompetenciánkat egyfajta biológiai alapként, amolyan nyelvi ösztönként hozzuk magunkkal – legalábbis a gyökereit (Pinker, 1999).

Az is bizonyos, hogy az óvodás gyerekek saját tapasztalataiknak abszolút érvényességet tulajdonítanak. Az elvont gondolkodás képessége csak később, kisiskolás korban alakul ki az embernél. Az óvodások egocentrikus gondolkodásának jellemzője, hogy eleinte nem képesek a perspektívaváltásra (azaz: a másik/mások szempontjából értékelni a világot), majd csak 4-5 éves kortól kezd fejlődni ez a képességük. Ugyanakkor az egocentrizmusra nagy szükségük van: fontos az önállóságuk és az egészséges éntudatuk kialakulásához. A gyerekek az „egoizmusukon” keresztül élik meg aktív, cselekvőképes énjüket, később pedig ennek segítségével fognak majd megérteni másokat. Az egocentrikus gondolkodással együtt jár az egocentrikus beszéd. Jellemzői a látszólag önmagukhoz intézett hosszú monológok, amelyek egyébként a problémamegoldásban segítik őket (idézzük csak fel, hogyan rakosgatja a kicsi hangosan a kockákat: a zöldet ide teszem, a pirosat mellé, akkor még pont marad helye a…), továbbá időközben kvázi saját magukat bátorítják, erősítik az önbizalmukat. Ezek a monológok azért látszólagosak, mert valójában ugyanúgy a kapcsolatteremtési szándék motiválja őket: ez abból tudható, hogy ha a környezet nem kapcsolódik be, nem reagál…, akkor hamarosan el is apadnak az ilyen típusú nyelvi megnyilvánulásaik.

Míg a 2 éves kort általában „Mi ez?” korszaknak szokás hívni, a 3 éveseké a „Miért?” korszak. A sok miért-kérdés támogatja a nyelvtani kompetencia fejlődését. Ám tudnunk kell, hogy a nyelv tükrözi a gondolkodást: pl. csak akkor tud egy olyan mondatot megfogalmazni, amelyben egy személy eltűnik, majd visszajön, amikor már tisztában van a tárgyállandósággal (azaz: attól, hogy anya most kiment a szobából, itt hagyott az óvodában…, még ugyanúgy „megvan”, úgymond állandó).

Az alábbiak azoknak a szülőknek nyújtanak egy kis iránymutatást, akik kíváncsiak arra, melyik életkorban melyik nyelvtani szerkezetet vagy szabályt „illik” már tudni a gyermeknek, ha rendes mederben folyik a nyelvfejlődése:

- 3 évesen általában megvan már a toldalékok nyújtott formája (pl. róka, rókát).

- 5 évesen megszilárdul a kötőhang funkciója (pl. hal-a-t).

- 6 évesen használják már a rövidülést (pl. madár, de madarat). Ugyanakkor a hangzókivetés csak 8 éves kor körül állandósul (pl. majom, de majmot).

- 4-5 évesen nem tökéletes még a személyes névmások birtokos esete (pl. tiem (=enyém), őnek (=neki). Általában csak a birtokost jelölik: „Apáé autó.”

Ne ijedjünk meg az ún. hullámvasút-jelenségtől! Ez azt jelenti, hogy bizonyos nyelvtani morfémákat, amelyeket 3-4 évesen már szabályosan használt a gyermek, 5 éves kora körül elkezd rosszul használni. Ez egy átmeneti állapot (hullámvasút), amikor valójában okosodik az óvodás. Ennek lehet az a magyarázata, hogy pl. 3 évesen már jól használta a ló többes számú alakját (lovak), de csak utánzásos alapon. 5 évesen rosszul toldalékolja (lót), de csak rövid ideig, ugyanis hamarosan értelmileg stabilizálódik nála a helyes alak.

Az óvodás kor a verbális mámor időszaka. Szó-szinten mire iskolába lép, már minden hangot helyesen ejt a gyermek, sokat és szívesen beszél. Szókincsében eleinte túlsúlyban vannak az igék, de a korszak végére elsajátítja az utolsó szófajokat is (pl. a névutókat), a nehéz grammatikai szerkezeteket (pl. a feltételes módot), s képes lesz bonyolultabb mondatszerkezeteket használni. 3 évesen a legtöbbet a dialógusokon keresztül tanul, tehát társalogjunk velük sokat, mert ez számukra a természetesen nyelvtanulási keret! 4 éves korban kezdenek el összefüggő elbeszéléseket alkotni.

A beszédfeldolgozás fejlődését 3 éves életkorban nagyban segíti a vizuális információ: a szájmozgás, a mimika. 4 évesen már a grammatika nyújt egyértelmű fogódzót. A szókapcsolatokat ilyenkor még jobban értik, mint a szavakat. Óvodás korban fokozatosan alakul ki a beszélő- és kontextusfüggetlen hangazonosítás (azaz: mindegy, hogy ki ejti ki a hangsort, akkor is megérti). Amennyiben azt tapasztaljuk, hogy sokáig megmarad a gyermek kulcsszóstratégiája, az a beszédészlelés zavarát sejteti, érdemes erre irányuló vizsgálatot kezdeményezni.

Tipikus nyelvi fejlődés esetén a 3 év körüli gyermek kb. 1000 aktív szóval érkezik az óvodába (de passzív szókincse, azaz, amit megért, akár ennek tízszerese is lehet!), s az óvodás évei végén, 6 éves korában kb. 8-10 ezer szavas aktív szókinccsel kezdi meg az iskolát.

Irodalom

Gósy Mária 2005. Pszicholingvisztika. Budapest: Osiris Kiadó.

Schnell Zsuzsanna 2016. Az elme nyelve. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Pinker, Steven 2006. A nyelvi ösztön. Budapest: Typotex Kiadó.

3-tól 6 éves korig beszélünk az óvodáskori nyelvi fejlődés szakaszáról. Talán a legfontosabb azt megjegyezni, hogy óvodás korban a gondolkodás és a nyelv egymással párhuzamosan fejlődik (rendkívül dinamikus kognitív és nyelvi fejlődés zajlik egyébként!) – a továbbiakban igyekszem ezt példákkal is alátámasztani, hogy hogyan.

Az óvodások lekapcsolódnak az „itt és most”-ról, előtérbe kerülnek a gondolati képeik. A memóriájukban kategorikus rendezkedés zajlik, ezekkel a kategóriákkal műveleteket végeznek – mindez pedig a nyelvtani fejlődés, a tudatos nyelvhasználat fontos támogatója. Gondolkodásuk ugyanakkor eltér a felnőtt realista világától: az óvodás fejében még összefolyik a valóság és a fikció – ezt nevezzük mágikus gondolkodásnak. Ez azt is jelenti, hogy a felnőttek világát ők egyedi gondolkodással, saját logikával követik. Végtelenül élénk a fantáziájuk, amelybe gyakran belépnek a képzeletbeli barátok is.

A kép forrása: http://www.zalaszam.hu/szinhaz/evad/0304/kisfiu/site/kisfiu.htm 

Tudjunk róla, hogy a képzeletbeli barátok megjelenése ebben az életkorban természetes. Fontos funkciójuk lehet a lelki egészség szempontjából. S ha ez biztató: általában a magasabb intelligenciájú gyerekeknek szokott képzeletbeli barátja lenni. De milyen hatással vannak a képzeletbeli barátok az óvodások nyelvi fejlődésére?

• A 3-6 éves korú gyerekek egy képzeletbeli társ segítségével megfogalmazhatják azt, amit nyelvileg még nem tudnak kifejezni (mert nincsenek a nyelvi fejlettségnek azon a szintjén, ami az esetleges gondolati vagy érzelmi tartalom megfogalmazásához szükséges lenne).
• Nem kisebb mértékű szerepük, hogy beszélgetőtársaik a gyerekeknek, akiknek segítségével nyelvi képességeiket tréningezhetik. Különösen nagy szükségük van erre azoknak a gyerekeknek, akik a közvetlen, reális környezetükből valamilyen oknál fogva kevesebb nyelvi interakcióban részesülhetnek.

A képzeletbeli társ jelenléte kb. 7-8 éves életkorig természetes. Ugyanezt a szerepet egy plüssjáték is betöltheti, amennyiben azt személyiségvonásokkal ruházza fel a gyermek. A megfelelő időben ők segíthetnek az anyától való leválásban, a szorongás csökkentésében. Másrészt bizonyos szempontból egy életen át is velünk maradhatnak amolyan „átmeneti tárgyak” formájában, melyek alapvető funkciója, hogy valamiféle biztonságérzetet nyújtanak számunkra. (Bizonyára több felnőtt is akad, akinek visszatérve a gyermekkori helyszínekre, a szülői házba akad egy-két tárgy, amit ilyenkor szokásosan megnéz, megfog, használ, vagy akár egy helyszín, ahová rituálisan ellátogat… Éppen ez történik Az aranypolgár című filmben is – lásd: rózsabimbó.)

A világirodalomban is jócskán megjelennek az ilyen korú gyerekek mellett ezek a képzeletbeli társalkodópartnerek. Ott van pl. Joanne Harris Csokoládécipőjében Anouk nyuszija, Papucs. Aztán Lázár Ervin Bruckner Szigfridje. Vagy elég, ha a Brontë-nővérekre gondolunk, akik egész képzeletbeli államokat alkottak.

De nemcsak ilyetén élénk az óvodások fantáziája: igen kreatív szóalkotásaik is vannak! Ilyesmikre gondolok itt, amikor pl. a lovaskocsira azt mondják, hogy „lótaxi”, vagy a munkahelyre, hogy „dolgozó”.

Hogyan reagáljon helyesen a szülő, a család az óvodás gyermekek képzeletbeli barátaira?

- Semmiképp se kinevetni, semmissé tenni vagy utasító módon elűzni a gyermek mellől!

- Ha a kicsi azt mondja: „Anyuuu! Ráültél X-re!”, akkor kérjünk bocsánatot, és hagyjunk helyet az étkezőasztalnál X számára is!

- Vegyünk részt a gyermek játékában? Igen! Nem határok nélkül természetesen, hanem szolidan támogatóan, megengedően.

- Mi magunktól azonban soha ne kezdeményezzünk! Pl. ha a gyermek nem kéri, mi ne javasoljuk, hogy hé, X-et nem akarod magaddal hívni? Direktben ne vegyük elő a témát, csak ha a gyermek hozza, akkor fogadjuk el!

Ha belegondolunk, ez az egész „játék” plusz támogatást ad a nyelvi és beszédkészségek fejlődésének: még egy szereplőt bevonunk a társalgásba (és máris nem csendben vagyunk, hanem társalgunk!), amiből a gyermek újabb és újabb mintákat kap, nemcsak a szókincsének bővítéséhez, hanem a nyelvtani kompetenciájának, továbbá a pragmatikai tudatosságának (társas nyelvi tudatosságának) a fejlesztéséhez is.

Az előző bejegyzésben főként a kisgyermekkori szókincsfejlődésről volt szó. Most nézzük meg, hogyan kezdenek el többszavas mondatokat alkotni a 2 és 3 év közötti kisgyermekek, milyen módon és ütemben sajátítják el a nyelvtani szerkezeteket.

A 2-2,5 éves gyermekek még meglehetős diszgrammatizmussal (hibás nyelvtannal) alkotják mondataikat. 2,5 és 3 éves kor között indul meg igazán a nyelvtani kompetencia fejlődése. Eleinte a nyelvtani szerkezetek használatát tekintve is túláltalánosítanak (ha emlékszünk, ez a jelenség a szótanulásuknál is megjelent): pl. lovak helyett azt mondják, hogy lók – mivel a -k többes szám jelét már elsajátították ugyan, de azt, hogy azt különféle alakváltozataiban használjuk (vagy még pontosabban: hogy a különféle tőtípusokhoz különféleképpen kapcsolódnak a toldalékok), még nem. Viszont elkezdik használni az első kötőszavakat: és, de, mert…

A toldalékmorfémák elsajátításának sorrendjét jellegzetesen befolyásolja az énközpontú gondolkodás: a legkorábban a tulajdonítást kifejező szerkezetek jelennek meg a beszédükben. A magyar anyanyelvű gyerekeknél az elsőként használt toldalékmorféma az -é birtokjel szokott lenni. Ez az az életkor, amikor a kisgyerekek elkezdenek a játszótéren egymással is játszani, egymás játékaival ismerkedve pedig többször is elhangzik, hogy „Ez az enyimé!” – és máris ott az -é. Máskülönben érdekes módon a nyelvészeti kutatások azt figyelték meg, hogy a mély hangrendű toldalékok előbb jelennek meg, mint a magas hangrendűek (pl. a -nak hamarabb, mint a -nek). Hamar használják a gyerekek a tárgyesetet is. Érdekes, hogy a gyerekek kezdettől fogva nem vétenek a magánhangzó-harmónia ellen (tehát: magas hangrendű szóhoz magas, mély hangrendűhöz mély magánhangzós toldalékot illesztenek).

A magyar nyelv gazdag toldalékolási rendszerének elsajátítása az alábbi törvényszerűségek alapján következik be:

- Az egyik a kognitív (értsd: értelmi) elsőbbség elve. Ez azt jelenti, hogy a gyermeknek előbb meg kell ismernie a feltétel fogalmát, hogy aztán a feltételes mód jelét is használni kezdje.

- A másik a kognitív bonyolultság elve. Természetesen a nyelvi forma szempontjából bonyolultabb toldalékok jelennek meg legkésőbb (pl. az állandó határozók korábban).

- Az egyértelműség elve: sokkal könnyebb az egyalakú toldalék használata, egyértelmű funkciójával. (A -hoz/-hez/-höz szabályos alkalmazása nyilván nehezebb, mint a -kor, amit mindenhez ugyanebben a formában illesztünk hozzá.)

- A gyakoriság elvének megfelelően pedig: a környezettől gyakran hallott formákat kezdik el hamarabb használni a gyerekek.

A nyelvtani szabályok elsajátításának feltárására, illetve annak vizsgálatára, hogy hol tart a gyermek a grammatika ismeretében, az ún. Vug-tesztet használják a pszicholingvisták (Berko, 1958). Ebben egy ismeretlen tárgy vagy esemény rajzolt képét mutatják a gyermeknek valamilyen álszóval: pl. „Ez a fiú éppen tugol. Tegnap is ezt csinálta. Mit csinált tegnap?” Ha a gyermek ismeri a múlt idő jelét, úgy válaszol, hogy „tugolt”. Ezáltal elég pontosan adatolhatók a kisgyermekek nyelvtani ismeretei.

Miközben a 2-3 éves gyermekek ilyen ügyesen haladnak a nyelvtani morfémák és szabályok elsajátításában, a beszédmegértésük is egyre jobban fejlődik. A kisgyermekkor elején még az ún. globális beszédmegértés a jellemző, amikor a megértést még a szituáció, a helyzet, illetve a mimika és gesztusok „leolvasása” segíti. 2 éves kor tájékán már a kulcsszóstratégiát használják a gyerekek: ha egy mondat kulcsszavát értik, annak segítségével „összerakják” az egész jelentéstartalmát (javarészt sikeresen). Érdekes, hogy a felszólítást viszont már 1 éves kor táján is pontosan értelmezik (Mérei – Binét, 2006). Pragmatikai kompetenciájuk is tovább fejlődik. A pragmatikai kompetencia egyfajta társas nyelvi készséget jelent: a nyelvi formák környezettől független, rugalmas alkalmazásának képességét (Lukács – Kas, 2011). Míg 1 évesen még csak a kommunikációs szándékot értelmezik (pl. üdvözlés, kérés, tiltakozás), 2 évesen már megértik a kérdésbe burkolt felszólítást is (pl. „Ideadod nekem a macit?” – gyakorlatilag: „Add ide, kérlek, a macit!”). 2-3 éves korban pedig, amikor szimbolikus játékokat kezdenek játszani, elindul az ismerkedés a metaforákkal is.

3 éves korra kb. 900-ra tehető a gyermekek aktív szókincse, és az óvodába általában már folyékony nyelvhasználóként lépnek – legalábbis ez volna a kívánatos.

Felhasznált irodalom

Berko, Jean 1958. Wug-test.

Lukács Ágnes – Kas Bence 2011. Értsd és értesd meg magad! A nyelvi fejlődés folyamata és elmaradásai. In: A koragyermekkori fejlődés természete – fejődési lépések és kihívások: 180-221.

Mérei Ferenc – Binét Ágnes 2006. Gyermeklélektan. Budapest: Medicina Könyvkiadó Zrt.

Amikor a nyelvfejlődés szakaszait megpróbáljuk életkori bontásban bemutatni, kb. 1 és 3 éves kor között beszélünk a kisgyermekkori nyelvi változásokról. A gyermek nyelvi fejlődését ebben az életkorban még nagymértékben befolyásolja a beszélő környezet tudatos beszédnevelő munkája. Ekkoriban működik a legerőteljesebben az utánzási reflex, így fontos, hogy a beszédet magasabb beszédszínvonalú környezettől sajátíthassa el a gyermek. Szemléletes (ellen)példa erre az ikergyermekek beszédfejlődése: ők ugyanis a legtöbb időt egymás társaságában töltik, így gyakran alakul ki közöttük egy saját nyelv, amit csak ők értenek, ám nyilván ez egy alacsonyabb színvonalú, mások számára érthetetlen jelrendszer.

1 éves korukra a gyermekek egyre tudatosabban használják gagyogó hangsoraikat. Társalgásukban megjelenik a kölcsönösség igénye. Világszerte jellemző, hogy kb. ebben az életkorban teszik meg az első lépéseiket (tehát elindul a járásfejlődés) és ezzel párhuzamosan mondják ki az első értelmes szavaikat. Első mondataik is egyszavas közlések lesznek, ezeket idegen szóval holofrázisoknak hívjuk a nyelvészetben. Természetesen sok még a kiejtési hibájuk, nem ismerik még a ragozást és a nyelvtani szabályokat. Nyelvtani ismeretek híján eleinte pl. a fontosságot indulatokkal (indulatosabb kiejtéssel) helyettesítik.

Az 1,5 éves kisgyermek szókincse tipikus fejlődés esetén kb. 30-50 aktív szó, de passzív szókincsük ennek 10-szerese is lehet (Cole – Cole, 2006). Aktív szókincsen azoknak a szavaknak az összességét értjük, amelyeket mindennapjainkban aktívan használunk, könnyen és gyorsan előhívunk, míg passzív szókincsünkbe olyan szavak tartoznak, melyeket megértünk ugyan, de mi magunktól nem, vagy nemigen szoktuk őket előhívni, kimondani (Gósy, 2005). A kisgyermekek jellemzően hamarabb sajátítanak el főneveket, utána igéket, s csak később jönnek az egyéb szófajok. Jellemző szótanulási mintázat, hogy előbb egy hangutánzó szóval illetik a jelöltet, később a becenevét, majd a teljes nevét tanulják meg: pl. bú – boci – tehén. Gyakran túláltalánosítanak: ez azt jelenti, hogy pl. minden négylábú, szőrös állatot cicának hívnak. Az aluláltalánosítás ritkább jelenség: ilyenkor, ha pl. van a családnak egy cicája, akkor csak ő a „cica”, s ha az utcán vagy a szomszédban meglát a gyermek egy másik macskát, vele már nem köti össze ugyanezt a hangsort.

1,5-2 éves korban fedezik fel a gyermekek a nyelv szimbolikus természetét. Ezt az időszakot szókincsrobbanásnak szokás nevezni: a kisgyermekek naponta akár 6 új szót is képesek ilyenkor megtanulni. Így a kétévesek szókincse már elérheti a 300-at. Megjelennek a kétszavas közlések, az ún. távirati beszéd (pl. ha azt mondja, hogy „Apa bú.”, az valami olyasmit jelent, hogy apa szomorú vagy haragszik). Ez a jelenség a világ minden táján egyformán jellemző a gyermekekre. A nyelvtani viszonyokat egyelőre még a szupraszegmentumokkal (dallam, hangsúlyváltozás, nyomaték, szünetek), illetve a szórend variálásával juttatják kifejezésre.

A szókincsrobbanással párhuzamosan elindul a beszédmegértés nagy ütemű fejlődése is. 2 és 3 éves életkor között a nyelvtani szabályok használatában is látványos előrelépés történik, illetve a pragmatikai kompetencia gyökerei is itt ültetődnek el – ezekről a fejlődési mérföldkövekről olvashattok majd a következő bejegyzésben.

De nézzük még meg, mi az, ami esetleg figyelmeztető jel lehet a kisgyermekkori nyelvi viselkedést illetően - a későbbiekre nézve?

- Ha a lánygyermek 2, a fiúgyermek 2,5 éves korában még nem beszél legalább kétszavas (távirati stílusú) „mondatokban”, semmit, vagy esetleg csak egy-két szót mond, az lehet a megkésett beszédfejlődés jele.

- Az ún. metatézisek (cserék) 1,5 éves korban még életkori sajátosságnak mondhatók (és gyakoriak, pl. tojás helyett tájos, doboz helyett bodoz), azonban ha ez a jelenség 3 éves korban is fennáll, az beszédészlelési (szeriális észlelési) zavarra utal.

- Kb. 2 éves korig jellemző, hogy a gyermekek ún. kettős tárolást alkalmaznak, s mentális lexikonukban a felnőtt nyelvi papucs és a gyermeknyelvi pacsu jól megfér egymás mellett. Ugyanakkor ennek a kettősségnek 2 éves korra szűkülnie kell, egyébként korlátozhatja a szókincs bővülését.

Mindezek a problémák (egymásra épülve) a későbbiekben tanulási nehézségekhez, diszlexiához, diszgráfiához vezethetnek, tehát sokkal jobb időben észrevenni őket, és adott esetben szakember segítségét kérni!

Felhasznált irodalom

Cole, M. – Cole, S. R. 2006. Fejlődéslélektan. Budapest, Osiris Kiadó.

Gósy Mária 2005. Pszicholingvisztika. Budapest: Osiris Kiadó.

Emlékeztek, hogy az előző bejegyzésemben, amikor a gőgicsélésről volt szó, azt írtam, hogy a siket babák is gőgicsélnek? Legalábbis egy bizonyos ideig. A 9. hónap környékén tipikus (egészséges) fejlődés esetén azok az agyterületek, amelyek a szavak hallási formáját, és azok, amelyek az artikulációt támogatják, elkezdenek összekapcsolódni. Ekkor a siket babák befejezik a gőgicsélést/gagyogást, a tipikus fejlődésűeknél pedig megjelenik a prozódia használata (dallamváltozások, hangsúly, nyomaték, szünetek stb.).

A gagyogás már összetettebb és telítettebb nyelvi teljesítmény, mint a gőgicsélés: összetettebb a hangsormintázatok szintjén, telítettebb jelentéstanilag. A világ minden táján, minden nyelvén jellemző, hogy először az anatómiailag legkönnyebben képezhető hangokból fűznek láncot a gyerekek (lásd: baba, mama, papa). A hangok sorrendje általában: mássalhangzó + magánhangzó + mássalhangzó + magánhangzó (ez is ejtéskönnyítő képlet). Először az azonos szótagokat duplázzák (pl. gigigi, bababa, tetete), ezután következik az eltérő szótagok kombinálása és a további variációk. Ezeket a gügyögött-gagyogott alakokat ún. protoszavaknak is hívják a nyelvtudományban: ilyenkor egy kitalált alakhoz meghatározott jelentés és mindig azonos dallam társul (Lukács – Kas, 2011). A 7-9 hónapos baba jó esetben már harap, rág, utánoz (így lesz a kutyusból „vau-vau”, az órából meg „tik-tak”).

Az újszülött és csecsemőkor tárgyalása kapcsán még egy témát elengedhetetlen érintenünk: ez pedig a társas interakciók fejlődése. Mit jelent ez, és mi a szerepe a nyelvi fejlődésben?

Az újszülött biológiai hangadásait az édesanya értelmezi és társalgásba illeszti: kérdezget, aztán szüneteket tart, mintha választ várna. Ezeket a korai interakciókat hívjuk prototársalgásnak (Pléh, 2012). Az eközben tanúsított kölcsönös figyelem, az egymáshoz igazodás (beszélőváltás/szóátadás szabálya) alapozza meg a kommunikációs mintát a későbbi társalgási készség kialakulásához és minőségéhez. Rendkívül fontos ilyenkor a szemkontaktus tartása! Nagyon egyszerű játékokat (pl. kukucs) egyébként már az 5. héttől kezdve el lehet kezdeni játszani. Elengedhetetlen, hogy folyamatosan adjunk pozitív visszajelzéseket, hiszen ebből fogja azt érezni a gyermek, hogy megértik őt, és mindez további motivációt ad számára.

Mire a gyerekek elérik az 1 éves kort, egy sajátos kognitív forradalom veszi kezdetét. Az egyévesek már képesek úgy új szavakat tanulni, hogy azt nézik, hová figyel anya. Tehát a közös figyelmük középpontjába kerülő harmadik dolgot követik. Ennek következtében egy 16 hónapos gyermek már kb. 50 szavas (produktív) szókinccsel rendelkezik – de ezen a ponton átlépünk egy következő fejlődési szakaszba, a kisgyermekkorba.

Felhasznált irodalom:

Lukács Ágnes – Kas Bence 2011. Értsd és értesd meg magad! – A nyelvi fejlődés folyamata és elmaradásai. In: A koragyermekkori fejlődés természete – fejlődési lépések és kihívások. https://mek.oszk.hu/14800/14806/14806.pdf

Pléh Csaba 2012. A társalgás pszichológiája. Budapest: Libri Kiadó.

A babák születésük után kb. a 3-6. héttől úgy féléves korukig gőgicsélnek. A gőgicsélés nyelvfejlődési funkciója a hangképzés előkészítése: ugyanis ugyanazokkal a szervekkel történik, amelyekkel később majd a beszéd hangjait is létrehozzuk. Fontos szerepe van tehát a beszédfejlődésben: felkészíti, edzi a majdani beszédképzés megfelelő szervi hátterét. A gőgicsélés nyugodt állapotú, csendesebb és alacsonyabb hangfekvésű, dallamos hangadás. Ami pedig kiváltja és fenntartja: a mozgás és a hangzás élménye, öröme. 

 https://www.youtube.com/shorts/DddV2W-XDMU

Fontos megjegyezni, hogy a siket csecsemők is gőgicsélnek, kb. 6-9 hónapos korukig. Ezért tehát a gőgicsélés beindulása nem megbízható jele annak, hogy a csecsemő jól is hall (a hallást másképp teszteljük ebben az életkorban, erről a korábbi bejegyzéseimben olvashatsz). A siket babák gőgicsélését nem a hangélmény, hanem a mozgástevékenység érdekessége táplálja. Ugyanakkor, ha még 2 hónaposan sem gőgicsél a gyermek, annak hátterében neurológiai zavar is állhat, tehát érdemes vele szakorvoshoz fordulni.

A gőgicsélés kezdetben egyféle hangjelenségre korlátozódik (leginkább az ö és á magánhangzókhoz közelít). Később a kicsik ezeket ismételgetik, még később új hangminőségekkel is bővül a repertoárjuk. Amikor elkezdik meglévő hangkészletüket kombinálni, ilyesmi kapcsolatok születnek (kb. a 3. hónap elején): gii, göö, aj, áj, ej, öj, öh, áh, uh, eju, áju, öhö… A gőgicsélésben nagyon sok a nazális (azaz orrhang), de a 6. hónaptól megjelennek a pergő hangok is (Schnell, 2016) – itt nem az r szabályos képzésére kell még gondolni, hanem pl. ajakpergetésre.

A 3. és a 6. hónap között a csecsemők már majdnem tudatosan utánoznak bennünket. De van egy másik nagyon fontos szociális funkciójuk is ezeknek a megnyilvánulásoknak: elég megbízhatóan jelzik a gyermek aktuális érzelmi/indulati és felhívó/megszólító állapotát.

Körülbelül a 4. hónaptól megjelenik a csecsemők kommunikációs eszközkészletében a szociális mosoly is. Míg életük első 4 hónapjában csaknem mindenkire rámosolyogtak (ami egy természetes társas ösztön, a kapcsolatfelvételt szolgálja), addig ettől az életkortól kezdve a nevetés már majdnem érzelmi kommunikáció lesz. Megjelenik a torokból képzett kuncogás, amelyhez a nyelv vízszintes és függőleges mozgására, valamint a hangajkak használatára is szükség van. Ez az édes kis gőgicsélő korszak aztán azzal zárul, hogy a 10. hónap környékére a mosolyt már nem „ingyen” adják a kicsik: az bizony csak a közvetlen, ismerős környezetnek jár, az idegeneknek már nem annyira.

Felhasznált irodalom:

Gósy Mária 2005. Pszicholingvisztika. Budapest: Osiris Kiadó.

Schnell Zsuzsanna 2016. Az elme nyelve. Budapest: Akadémiai Kiadó.